Két világ közt - Kettő

A vendéglőbe belépve megcsapott a sülő hús illata, ami elkeveredett a sör savanyú szagával. Kértem egy tányér ételt és egy kupa bort a testes fogadósasszonytól, majd szerzeményeimmel beültem az egyik legkiesőbb sarokba. Szeretem nézni a fogadó vendégeit, miközben azt hiszik, hogy senki nem látja őket. Az öreg kovács, Ben például szégyentelenül fixírozza a felszolgálólány hátsóját, és közben még csettintget is a nyelvével. A felszolgálólány, Pia viszont a kiemelt helyen ülő toronyvédők felé tekintget pirulva. Nyílt titok, hogy odavan a védők kapitányáért, akinek gyönyörű hosszú, aranyszín haja van, búzavirágkék szeme és állán szorosan befont szakálla. Igazság szerint egyáltalán nem csodálom, hogy egy olyan egyszerű teremtmény, mint Pia odavan a kapitányért, aki egyébként a Longleen nevet viseli. Jómagam Longleent hencegőnek, harsánynak és kissé nagyképűnek tartom, de a kapitány tagadhatatlanul a város egyik legszebb férfija. Most is éppen társa megjegyzésén hahotázik és közben az asztalt veri a félig teli ónkupával. Igen, a harsány a legjobb kifejezés a kapitányra.

Tovább mélázva, lassan csipegettem az ebédemet, amikor kinyílt a fogadó ajtaja, és belépett Arandron , akit a legjobban el akartam kerülni, nem csak kifejezetten a mai nap, hanem úgy általában is. Ösztönösen beljebb húzódtam az árnyékba, de ezzel csak azt értem el, hogy a könyökömmel meglöktem a boros kupámat, ami egy tompa koppanással felborult és egy félkört leírva vörösre festette az asztal fáját. Arandron persze észrevette a kis magánszámomat és pimasz félmosolyra húzva a száját megindult az asztalom felé. Arandronnal együtt kezdtük tanulmányainkat, és már annak idején is az egyik legkedvesebb elfoglaltsága volt engem bosszantani és ugratni. Sajnos mindezt olyan stílusban tette, hogy rövid úton ellenségessé vált a szememben, és kerülni kezdtem, mint a pestisest. Persze ennek az lett a következménye, hogy kifejezetten keresni kezdte a társaságomat, hogy puszta jelenlétével bosszantson.

Pia észrevéve ügyetlenségemet szintén elindult, hogy letisztítsa az asztalomat. Egy vászon ronggyal felitatta a kiömlött bort és elvitte a kiürült kupámat elöblíteni. Közben Arandron is az asztalomhoz lépett, próbáltam róla látványosan tudomást sem venni.

-         Jó étvágyat, Különc – szólított meg azzal a különös mosollyal az arcán, amit csak nekem tartogatott – habár látom a borodat jobbnak láttad az asztallal megitatni..

Levegőnek akartam nézni Arandront, de mint mindig, most is visszavágtam.

-         - Van rendes nevem is, és a bor csak előled akart felszívódni, nem kért a társaságodból.

Arandron egy fokkal lejjebb vett a vigyorból, de szokásához híven figyelmen kívül hagyta az elutasítást, leült az asztal másik oldalára és rendelt egy adagot a frissen elkészült raguból, valamint két kupa bort. Csendben folytattam az ebédemet, próbáltam minél gyorsabban elrágni a száraz vadhúst és a hozzá kapott egészben sült fűszeres burgonyagombócokat, hogy minél előbb menekülhessek. Pia nemsokára ki is hozta a kért ételt és a borokat. Arandron felém tolta a másik kupa bort.

-         Talán ez nem akar majd felszívódni előlem. Egyébként mit is keresel te itt ebédidőben? Nem az öregasszonynál szoktál mindig enni? Egy kezemen össze tudom számolni, hogy hányszor láttalak az utóbbi időben itt ülni, Különc.

-         Az nem az én hibám, hogy csak az ujjaid segítségével tudsz számolni. A bort pedig kösz, de nem kérem, mindjárt végzek az ebédemmel.

-         Igazán vicces vagy, mondták már? –kérdezte gúnyosan, majd korábbi derűs nyugalmát visszaerőltetve folytatta – Egyébként nem is tudom miért vagy mindig olyan elutasító.

Egy hajtásra megitta a nekem szánt bort és folytatta a ragu eltüntetését. A szemem sarkából figyeltem Arandront, miközben ettem. Különös viselkedésnek számít tőle, hogy rendel nekem is italt, valamint hogy egész normális kérdéseket intézett hozzám. Arandron észrevette, hogy nézem és persze a vigyor visszatért.

-         Most, hogy így belegondolok, csak egy oka lehet, hogy itt látlak. A vén befejezte a tanításodat és kienged a fedett játszótérre.

Tudom, hogy csak azért mondta, hogy rosszul érezzem magam, hogy én még mindig tanulok, amikor ő már elmehet a Faragott Kapuig is, ami a Bozót két felét köti össze a Dűnékkel. Azonban mivel beletrafált az igazságba, nem tudtam elrejteni első döbbenetemet. Hiába voltam vele tisztában, hogy nem tudhat róla, még senki nem tudhatja, képtelen voltam parancsolni az arcomra kiülő érzelmeknek. Persze Arandronnak rögtön feltűnt, szemei elkerekedtek és meglepetésében hátradőlt a széken. Kétségbe esetten próbáltam magamba tömni a maradék ételt, de kezdtem azt is fontolóra venni, hogy otthagyom a finom hús maradékát a kutyáknak és eltűnök a fogadóból azonnal. Már álltam is fel a helyemről, Arandron azonban visszanyomott a székre a vállamnál fogva.

-         Ülj csak vissza Különc, most kezd a beszélgetés igazán érdekessé válni!

-         Ki beszélget itt, mert mi nem, az biztos – morogtam halkan, de azért visszaültem a helyemre és felvettem újra az evőeszközöket. Úgysem akartam, hogy kárba menjen az ebédem.

-         Szóval a vén utadra bocsátott, micsoda meglepetés. Kíváncsi vagyok kinek a csoportjába raknak. Igazán sajnálom szegényeket, ugyanakkor ki nem hagynám a bénázásodat.

-         Örülök, hogy szolgáltathatom a pletykaalapot, már ha nincs jobb dolgod, mint velem foglalkozni.

-         Ne viccelj, ez nem pletyka, ez történelmi pillanat….szerintem te vagy az egyetlen, aki két mestert is elfogyasztott és sikerült a leghosszabb ideig novíciának maradnia.

Az ugratásnak szánt beszólás ismét az elevenembe talált. Beletömtem a számba a maradék vadhúst és a fél gombócot, nem érdekelt, hogy közben alig kapok levegőt. Menet közben rágva kiaraszoltam az asztal mögül és elindultam az ajtó felé. Ki akartam érni a szabadba, mielőtt még a szememben felgyűlt könnyek kicsordulnak. Arandronból kirobbant a nevetés, ahogy ránézett az arcomra, valószínűleg úgy nézhettem ki mint valami mókus, aki túl sok diót tolt be a pofájába.

-         Meera ne légy már gyerekes, úgy nézel ki, mint valami gyűjtögető hörcsög, ülj már vissza és rágd meg normálisan a kaját!

Tévedtem. Nem mókus, hanem hörcsög. Remek. Gyorsítottam a tempón és még egyet visszapillantva kifordultam az ajtón. Utoljára még elkaptam Arandron pillantását, bele is fagyott a nevethetnék. Kiváló, akkor látta az arcomon az áruló könnyeket. Futva siettem bérelt kis szobám menedékébe.

Egy emeletes kis lakóház felső szintjén élek, mióta külön költöztem anyámtól. Sosem voltunk túl jóban, anyám alkimistaként dolgozik és amióta csak az eszemet tudom, szinte minden szabadidejét az Alkimisták Tornyában töltötte. Úgy nagyjából 17 éves lehettem, amikor eltűnt az a kiscica, amit nem sokkal előtte a városfal tövében találtam. Kerestem mindenfelé, utoljára anyám dolgozószobájába nyitottam be. A kiscica ott volt, felhasználta az egyik kísérletéhez. A látványt mélyen eltemettem magamba, a holmijaimat pedig egy bőröndbe. Aznap este már ez a kis szoba volt az otthonom,és immár négy éve itt élem mindennapjaimat. A lent lakó idős hölgy, Marn az ápolásért cserébe megengedte, hogy itt lakjam. Közben persze megszerettük egymást és most már olyan, mintha anyám helyett anyám, nagymamám helyett nagymamám lenne.

Apámat nem ismertem, anyám nem is volt hajlandó beszélni róla. Sosem éreztem rá késztetést, hogy megkeressem, vagy hogy megtudjam, egyáltalán él-e még.

Hanyatt dobtam magam a kétszemélyes régies, baldachinos ágyon, az oszlop faragott mintáit követtem az ujjammal. Szépen lassan lehiggadtam, és a történteket visszaidézve rájöttem, hogy Arandron most szólított először a rendes nevemen mióta is….nos már elég régóta nem hívott Meerának. Mindig csak Különcnek hívott. Még gyerekek voltunk, amikor együtt kezdtük a mágia tanulását. Mindkettőnket járőrnek szántak, Arandron pedig tehetségesnek számított. Már a kezdetektől fogva ugratott az ügyetlenségemmel, ami az idő múlásával csak rosszabb lett. A lányok is odavoltak érte titokzatossága és humora miatt, habár nem volt mondható kifejezetten jóképűnek. Magas, széles vállú, vállig érő, hullámos fekete haja van és villogó macskazöld szemei, de mindig is volt benne egyfajta kisugárzás, ami arra ösztönzi az embereket, hogy tartsák a három lépés távolságot. Most, fiatal férfiként még mindig elég sok hölgy jár a nyomában, de ő rájuk sem hederít, szerintem azért, mert nem szeret mást magán kívül.

Gondolatmenetemet kopogás szakította félbe. Odaléptem a kis mosdótálhoz, és gyorsan megtöröltem az arcomat. Az ajtóban egy küldönc állt, aki közölte velem, hogy a beiktatásom másnap naplementekor esedékes a Ligetben. Átnyújtott egy zöld anyagból készült köpönyeget, majd távozott. Már rég beleveszett a küldönc a délutáni utcai forgatagba, amikor magamhoz tértem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lesz a beiktatásom, Tabita nem vesztegette az időt. Mindenesetre holnap első dolgom lesz meglátogatni őt a kunyhójában. Miközben becsuktam az ajtómat, ami közvetlenül az utcára nyílt egy külön kis lépcsővel, arra gondoltam, hogy egy előnye van a váratlan hírnek: hirtelen jobb dolgom is lett, mint Arandronon meg az ő különös mosolyán tépelődni.

Két világ közt - Egy

            Álmosan lépkedtem a hajnali ködben mesterem kunyhója felé. Az avar halkan ropogott könnyű lábbelim talpa alatt, miközben elhaladtam a Bozót bejárata előtt. Minden reggel megállok, és végignézek a gigantikus alagútrendszer kezdeti szakaszán, amit mágikus növények rendezett kuszasága alkot. Ha befejezem valaha a tanuló időszakomat, én is a Bozótban fogok járőrözni. A lidérclámpások halkan nyikorogtak vasból készült láncuk végén, felületüket finom páraréteg fedte, aminek olyan hatása volt, mintha sok kis drágakő borítaná.

Bánatosabban haladtam tovább célom felé, egy magányosan álló faház felé, amely az erdő szélén állt. Soha nem volt olyan diák rajtam kívül, aki ilyen hosszú ideig nem léphetett be a Bozót nagykapuján. Korábbi mesterem a Bozót dűnéken túli, veszélyesebb szakaszán vesztette életét egy morg támadás következtében. Sokáig nem volt olyan mester, aki elvállalta volna taníttatásomat. Hiedelmeink szerint rossz ómen lett volna, de e hiedelem gyökerét nem tudná senki visszaidézni. Végül Tabita, a vén meglátott bennem valamit és elvállalta a tanításomat. Tabita ritkán járt a város falain belül, így véletlenül találkoztunk, amikor egyedül ücsörögtem a Bozót bejáratánál. Halkan suhogó szoknyájában letelepedett mellém, innentől kezdve nap-nap után együtt bámultuk a Bozót sövényfalát.

Az emlékek felidézését megszakította Tabita házacskájának feltűnése az ösvény végén. Mesterem otthona a patakpart mellett épült, számomra mindig is otthonosságot és kényelmet sugárzott. Már attól jobb lett a kedvem, hogy belegondoltam: Tabita a hintaszékében üldögél a mindig vidáman lobogó kandallótűz mellett, és gondolataiba merülve melengeti apró kezeit.  

A kunyhóba lépve pontosan az előbb elképzelt kép tárult a szemem elé. Tabita felnézett rám és elmosolyodott.

- Látom gyermekem időben érkeztél, mint mindig. – Mesterem elkezdett feltápászkodni székéből, én pedig odaugrottam segíteni neki. Tabita egy ideje már nehezebben mozgott, mint korábban, de elméje éppen olyan éber maradt, mint azelőtt, és mágikus hatalma sem csökkent.

- Talán kezdhetnénk is a szokásos meditációval gyermekem – és egy mozdulattal kitessékelt azt ajtón. Míg ő letelepedett egy göcsörtös fatuskóra, én lehúztam könnyű bőrcipőmet és begyalogoltam a patakba. A víz kicsit hűs volt, de ez is része volt a tanulásnak. Figyelmen kívül kell hagyni ahhoz, hogy a testemet teljesen le tudjam nyugtatni. Lehunytam a szemem, lassan fél lábra álltam és mélyeket lélegeztem. A gyakorlat lényege az volt, hogy anélkül érezzem a környezetemet, hogy látnék, valamint türelemre is tanít. Ehhez hasonló komplex feladatokat végeztünk nap-nap után. Volt, hogy madarakat kellett felismerni az égen csupán a röptükből. Vagy napokat töltöttünk az erdőben, hogy az állatok viselkedését tanulmányozzam, és hogy megtanuljak olvasni az általuk hagyott jelekből. Tabita türelmes tanárnak bizonyult, és mindig felhívta a figyelmem az elmulasztott részletekre.

A nap gyorsan delelőre hágott, a reggeli pára fokozatosan szállt fel, amit csupán kiterjesztett érzékeimnek köszönhetően tudtam. Furcsa érzés, ahogy a mágián keresztül "látok", olyan, mintha ébren álmodnék. Érzékeltem Tabita nyugodt lélegzetét, ahogy a patak vize a köveknek csapódik. Az órák szinte perceknek látszódtak, ezért is volt meglepő, amikor a déli étkezés közeledtével mesterem felállt, és botjára támaszkodva elindult visszafelé a kunyhóba. Innen tudtam, hogy kinyithatom a szemem, és befejezettnek tekinthetem a meditációt. Sosem tudtam, hogy Tabita honnan tudja mikor sikeres a gyakorlat, hiszen nem szólunk ilyenkor egy szót sem. Volt, hogy csak pár órát kellett meditálnom, és olyan is volt, hogy már jócskán sötétedni kezdett, mire befejezhettem

A farönkre ülve visszahúztam a bőrcipőmet és odasétáltam a félig nyitva hagyott ajtóhoz. A kunyhóba belépve megcsapott a készülő finom ebéd fűszereinek illata. Tabita a kis kondér körül szorgoskodott. Lépteim hangjára csak rámutatott a kikészített csontkésre és mellette heverő kis darab húsra, répára, krumplira, hagymára. Az aprítás az én feladatom, Tabitának már nem elég biztos a keze az éles kés használatához. Szótlanul elkezdtem a hozzávalókat apró darabokra vágni, amikor befejeztem hozzáöntöttem a kondér tartalmához. Tabita kevert egyet a ragun, majd leült a hintaszékébe.

- Lassan készen állsz, gyermekem. – csupán ennyit mondott, de a szívem kihagyott egy ütemet erre az egy mondatra. A tűz sárgás fényében tanulmányoztam békés, nyugodt arcát, amin olyan érzelmet fedeztem fel, amit még nem láttam rajta: bizonyosságot és megnyugvást. Tabita arca csupa ránc, szeme körül finom pókhálókat rajzolt a kor. Szivárványhártyája már szürkés színben játszott, fiatalkorában kék lehetett, mint a nyári égbolt. Fülei hegyesek voltak, ami jelezte, hogy rendelkezik mágikus tudással. Az enyém még csak enyhén volt csúcsos. Ha megérem azt a kort, amit Tabita, majd az enyém is így fog kinézni. Továbbra sem mertem megszólalni, a megilletődött csendet Tabita törte meg:

- Meera, sosem meséltem, hogy miért élek a városon kívül, ilyen közel a Bozóthoz, igaz? Fiatal voltam és bolond, amikor a Tanács kinevezett mesternek. A varázsképességeim túl értékesek voltak ahhoz, hogy engem is kiküldjenek a többiekkel a dűnéket túli Bozótba. Elkerültem a Mesterek Tornyába és nem sokára meg is kaptam első diákomat. Egy igazán tehetséges ifjú volt, tele életerővel és erős mágikus képességekkel. A neve Giseho volt, és hatalmas termettel áldotta vagy inkább verte meg a sors. Emlékszem, mindenki azzal ugratta, hogy túl magas ahhoz, hogy a Bozót eltakarja, és majd csak négykézláb tud alatta közlekedni, mint a kutyák. Sosem vette magára a viccelődést, büszke volt adottságaira és képességeire. Engem is elvakított végtelen magabiztossága, és túl korán engedtem be a dűnéken túlra. Mint tudod, egy helyen a Bozót teljesen kiszáradt, és helyét a Palánk veszi át, ami a sövény mesterséges helyettesítése. Mágiával van az is átitatva, de….nos, a Palánk erősen hiányos. Aznap túl messzire merészkedtek, egészen Kezmeh Đum sötét tornyai alá. Akkoriban Kezmeh Đum még feleannyira sem volt veszélyes, mint manapság, a morgok és ostoba követőik, a koggok kaotikus összevisszaságban, kisebb csoportokra szakadva rejtőzködtek sötét és hatalmas termeiben. – Tabita kis szünetet tartott, mintha nehezére esne folytatni a történetet. Én megmoccanni sem mertem, mert Tabita sosem mesélt a múltjáról, a városiak pedig úgy tesznek, mintha ők sem tudnának semmit. Tabita múltját homály fedte - mostanáig. A magiszterek és a mesterek nem beszélnek róla, habár még mindig a Rendhez tartozik. A diákok pedig élő misztikumként kezelték Tabitát. Mindenki ledöbbent, amikor bejelentette, hogy tanítványává fogadott.

- Biztosan azon gondolkodsz, gyermekem, hogy mi történhetett ezután, hiszen Giseho nevét nemigen hallhattad, és a Hősi Halottak Fájának a kérgébe sincs bevésve a neve. Azon a szerencsétlen napon rajtuk ütött az egyik összeszedettebb morg hadúr, aki a Vhezog nevet viselte. Két gigantikus kogg követte és persze sok alacsonyabb rangú morg. Te még nem is láttál kogg-ot, nemde? – válaszomra nem várva folytatta - Majd fogsz Meera, majd fogsz. Nem gyakran akadunk össze velük, de talán jobb is. Három- négy méter magasra is megnőnek, a testük teljesen csupasz, fejük leginkább egy hegyi troll és egy bika kereszteződése. Hatalmas szarvaik vannak, amik annál jobban csavarodnak, minél idősebb a kogg. Azt már tudod róluk, hogy buták, mint a kő, de parancsot jól teljesítenek, és hatalmas erejük van. Giseho szerencsétlenségére egyszerre kettővel is összehozta a balsors. Csapatával felismerték, hogy nincs esélyük, harcba nem érdemes belekezdeni, tehát futottak. Egytől-egyig tehetséges varázstudók voltak, másképp nem is mehettek volna el a palánkig. A Bozót és a Palánk falán keresztül csak egyféleképpen lehet áthatolni: az ugróteleport mágiával. Giseho éppen egy ilyen ugrást végzett, hogy némiképp feltartóztassa az üldözőket néhány jó irányzott energiagömbbel, amikor társai észrevették, hogy az ugrás végén nem tért vissza. Megtorpanásra nem volt idő, egyik társa elrugaszkodott a talajtól és elvégezte az ugróteleport varázst. A palánk tetején futott tovább az ugrás végén, de sehol nem látta Giseho-t, üldözőik pedig egyszerűen felszívódtak. Körülnézve nem látott mást, mint a sivatagot maga körül, pár kiszáradt kóróval és az égre meredő hatalmas kaktuszokkal. Minden biztonsági szabályt feledve állt a Palánk tetején, nem értette hová tűntek üldözőik, és hová tűnt Giseho. Visszatért a többiekhez, és saját életük kockáztatásával visszafordultak, és Giseho keresésére indultak. Sok-sok óra eltelt, és Amon Doth magiszterei aggódni kezdek, hogy odaveszett az egész őrjárat.

Már sötét éjszaka volt, amikor porral borítottan, alaposan leégve visszatértek a forró sivatagból. Giseho nélkül. Napok múltán eltűntnek nyilvánították, amire azelőtt nem volt példa. Többen fekete mágiáról suttogtak, senki nem volt hajlandó Giseho társaival őrködni, végül egy rajtaütésben mindannyian életüket vesztették sok-sok évvel később. Pedig nem az ő hibájuk volt. Giseho feleslegesen vállalt kockázatot az ugrással, a Palánk mágiája megvédte volna őket. Fiatal volt és vakmerő, bizonyítani akart és vérre szomjazott. Túl korán engedtem ki a dűnéken túlra, és ezt mindenki így gondolta. Szégyenemben költöztem ki ide, az erdő szélére. Ez az én bukásom története. Azért meséltem el, mert nem akartam a sírba vinni. Te jó tanítvány voltál, nem kifejezetten tehetséges, de szorgalmas, ami sok mindent pótol. Most készen állsz, habár már korábban is kiengedhettelek volna a többiekkel legalább a Bozót innenső szakaszára. Tudom, hogy emiatt sokat gúnyoltak téged, de nem akartam még egyszer elkövetni ugyan azt a hibát. Ez az én keresztem, amit a halotti máglyámig cipelek tovább.

Döbbent csendben ültem, sosem gondoltam, hogy mi minden játszódik le öreg mesterem lelkében. Azt hittem, hogy valami bogaras vénasszony, aki nem bírta tovább a Mesterek Tornyának fennkölt társaságát. Nem tudtam, mit mondjak, és ezt Tabita is megérezte.

- Ne mondj semmit, gyermekem. Most menj, kapcsolódj ki valahol, este bejelentem a Magiszterek Tanácsának, hogy felkészültnek nyilvánítalak és csatlakozhatsz az egyik kezdő csoporthoz. No, menj már!

Nem volt mit tenni, hiába tódult a fejembe millió és egy kérdés. Feltápászkodtam és kiléptem az ajtón. A nap időközben tovább kúszott az égen az erdő fáinak csúcsa felett. Gyomrom is jelezte, hogy ideje némi táplálékot magamhoz venni. Rendszerint Tabitával együtt eszem, utána pedig folytatjuk az oktatásomat. Most azonban magamnak kell megoldani az étkezést. Elindultam visszafelé Amon Doth, a városunk irányába, hogy keressek egy fogadót, ahol pár bronzérméért vehetek magamnak egy tányér ételt. Megdöbbentem attól, hogy ilyen váratlanul felkészültnek nyilvánított a mesterem és furcsa lesz elkezdeni az őrködést. Ahogy feltűnt Ilmahret hatalmas fehér kapuja, elöntött a félelem: nemsokára a Bozótban fogok harmadmagammal járőrözni!

A képek többségében az elfwood.com oldalról származnak, nem a sajátjaim.

INNEN

Két világ közt - a kezdetek

A történet alapjául szolgáló álom volt az első, amely miatt úgy gondoltam, hogy érdemes lenne belevágni, és mesét kanyarítani köré. Így született a Két világ közt, ami egyelőre munkacím, viszont egyetlen rövid álom alatt egy egész világ született meg.
A sztori főszereplője egy lány, aki rajta kívül álló események következtében kicsit különc, kicsit furcsa, de értelmes és a szíve is a helyén van. A világ, amelyben él igen szélsőséges. Tele van mágikus lényekkel, vad erdőkkel és egy hatalmas sivataggal, amelynek végén ott magasodik Kezmeh Đum roppant sötétsége. 

A két világot a Bozót köti össze, ami természetes képződmény ugyan, de mágiával az emberek a maguk hasznára alakítottak tovább.Rajzoltam gépen egy kezdetleges térképet, csak hogy el lehessen képzelni az elhelyezkedést. Ez természetesen nem végleges, de az álmom után közvetlen vázoltam fel, hogy ne felejtsem el. Még nem minden lesz elsőre értelmezhető rajta, de ahogy jönnek az újabb és újabb részek, remélhetőleg szépen kibontakozik majd. További képeket is fogok mellé csatolni, sok órai munkával kutattam olyan művészek munkái után, amik kicsit hasonlítanak az elképzeléseimhez. Plusz akkor következzen az első fejezet a következő bejegyzésben. Építő jellegű kritikát szívesen fogadok, még soha nem próbálkoztam ilyen jellegű történet megalkotásával, tessék így nézni! :)