Két világ közt - Egy

            Álmosan lépkedtem a hajnali ködben mesterem kunyhója felé. Az avar halkan ropogott könnyű lábbelim talpa alatt, miközben elhaladtam a Bozót bejárata előtt. Minden reggel megállok, és végignézek a gigantikus alagútrendszer kezdeti szakaszán, amit mágikus növények rendezett kuszasága alkot. Ha befejezem valaha a tanuló időszakomat, én is a Bozótban fogok járőrözni. A lidérclámpások halkan nyikorogtak vasból készült láncuk végén, felületüket finom páraréteg fedte, aminek olyan hatása volt, mintha sok kis drágakő borítaná.

Bánatosabban haladtam tovább célom felé, egy magányosan álló faház felé, amely az erdő szélén állt. Soha nem volt olyan diák rajtam kívül, aki ilyen hosszú ideig nem léphetett be a Bozót nagykapuján. Korábbi mesterem a Bozót dűnéken túli, veszélyesebb szakaszán vesztette életét egy morg támadás következtében. Sokáig nem volt olyan mester, aki elvállalta volna taníttatásomat. Hiedelmeink szerint rossz ómen lett volna, de e hiedelem gyökerét nem tudná senki visszaidézni. Végül Tabita, a vén meglátott bennem valamit és elvállalta a tanításomat. Tabita ritkán járt a város falain belül, így véletlenül találkoztunk, amikor egyedül ücsörögtem a Bozót bejáratánál. Halkan suhogó szoknyájában letelepedett mellém, innentől kezdve nap-nap után együtt bámultuk a Bozót sövényfalát.

Az emlékek felidézését megszakította Tabita házacskájának feltűnése az ösvény végén. Mesterem otthona a patakpart mellett épült, számomra mindig is otthonosságot és kényelmet sugárzott. Már attól jobb lett a kedvem, hogy belegondoltam: Tabita a hintaszékében üldögél a mindig vidáman lobogó kandallótűz mellett, és gondolataiba merülve melengeti apró kezeit.  

A kunyhóba lépve pontosan az előbb elképzelt kép tárult a szemem elé. Tabita felnézett rám és elmosolyodott.

- Látom gyermekem időben érkeztél, mint mindig. – Mesterem elkezdett feltápászkodni székéből, én pedig odaugrottam segíteni neki. Tabita egy ideje már nehezebben mozgott, mint korábban, de elméje éppen olyan éber maradt, mint azelőtt, és mágikus hatalma sem csökkent.

- Talán kezdhetnénk is a szokásos meditációval gyermekem – és egy mozdulattal kitessékelt azt ajtón. Míg ő letelepedett egy göcsörtös fatuskóra, én lehúztam könnyű bőrcipőmet és begyalogoltam a patakba. A víz kicsit hűs volt, de ez is része volt a tanulásnak. Figyelmen kívül kell hagyni ahhoz, hogy a testemet teljesen le tudjam nyugtatni. Lehunytam a szemem, lassan fél lábra álltam és mélyeket lélegeztem. A gyakorlat lényege az volt, hogy anélkül érezzem a környezetemet, hogy látnék, valamint türelemre is tanít. Ehhez hasonló komplex feladatokat végeztünk nap-nap után. Volt, hogy madarakat kellett felismerni az égen csupán a röptükből. Vagy napokat töltöttünk az erdőben, hogy az állatok viselkedését tanulmányozzam, és hogy megtanuljak olvasni az általuk hagyott jelekből. Tabita türelmes tanárnak bizonyult, és mindig felhívta a figyelmem az elmulasztott részletekre.

A nap gyorsan delelőre hágott, a reggeli pára fokozatosan szállt fel, amit csupán kiterjesztett érzékeimnek köszönhetően tudtam. Furcsa érzés, ahogy a mágián keresztül "látok", olyan, mintha ébren álmodnék. Érzékeltem Tabita nyugodt lélegzetét, ahogy a patak vize a köveknek csapódik. Az órák szinte perceknek látszódtak, ezért is volt meglepő, amikor a déli étkezés közeledtével mesterem felállt, és botjára támaszkodva elindult visszafelé a kunyhóba. Innen tudtam, hogy kinyithatom a szemem, és befejezettnek tekinthetem a meditációt. Sosem tudtam, hogy Tabita honnan tudja mikor sikeres a gyakorlat, hiszen nem szólunk ilyenkor egy szót sem. Volt, hogy csak pár órát kellett meditálnom, és olyan is volt, hogy már jócskán sötétedni kezdett, mire befejezhettem

A farönkre ülve visszahúztam a bőrcipőmet és odasétáltam a félig nyitva hagyott ajtóhoz. A kunyhóba belépve megcsapott a készülő finom ebéd fűszereinek illata. Tabita a kis kondér körül szorgoskodott. Lépteim hangjára csak rámutatott a kikészített csontkésre és mellette heverő kis darab húsra, répára, krumplira, hagymára. Az aprítás az én feladatom, Tabitának már nem elég biztos a keze az éles kés használatához. Szótlanul elkezdtem a hozzávalókat apró darabokra vágni, amikor befejeztem hozzáöntöttem a kondér tartalmához. Tabita kevert egyet a ragun, majd leült a hintaszékébe.

- Lassan készen állsz, gyermekem. – csupán ennyit mondott, de a szívem kihagyott egy ütemet erre az egy mondatra. A tűz sárgás fényében tanulmányoztam békés, nyugodt arcát, amin olyan érzelmet fedeztem fel, amit még nem láttam rajta: bizonyosságot és megnyugvást. Tabita arca csupa ránc, szeme körül finom pókhálókat rajzolt a kor. Szivárványhártyája már szürkés színben játszott, fiatalkorában kék lehetett, mint a nyári égbolt. Fülei hegyesek voltak, ami jelezte, hogy rendelkezik mágikus tudással. Az enyém még csak enyhén volt csúcsos. Ha megérem azt a kort, amit Tabita, majd az enyém is így fog kinézni. Továbbra sem mertem megszólalni, a megilletődött csendet Tabita törte meg:

- Meera, sosem meséltem, hogy miért élek a városon kívül, ilyen közel a Bozóthoz, igaz? Fiatal voltam és bolond, amikor a Tanács kinevezett mesternek. A varázsképességeim túl értékesek voltak ahhoz, hogy engem is kiküldjenek a többiekkel a dűnéket túli Bozótba. Elkerültem a Mesterek Tornyába és nem sokára meg is kaptam első diákomat. Egy igazán tehetséges ifjú volt, tele életerővel és erős mágikus képességekkel. A neve Giseho volt, és hatalmas termettel áldotta vagy inkább verte meg a sors. Emlékszem, mindenki azzal ugratta, hogy túl magas ahhoz, hogy a Bozót eltakarja, és majd csak négykézláb tud alatta közlekedni, mint a kutyák. Sosem vette magára a viccelődést, büszke volt adottságaira és képességeire. Engem is elvakított végtelen magabiztossága, és túl korán engedtem be a dűnéken túlra. Mint tudod, egy helyen a Bozót teljesen kiszáradt, és helyét a Palánk veszi át, ami a sövény mesterséges helyettesítése. Mágiával van az is átitatva, de….nos, a Palánk erősen hiányos. Aznap túl messzire merészkedtek, egészen Kezmeh Đum sötét tornyai alá. Akkoriban Kezmeh Đum még feleannyira sem volt veszélyes, mint manapság, a morgok és ostoba követőik, a koggok kaotikus összevisszaságban, kisebb csoportokra szakadva rejtőzködtek sötét és hatalmas termeiben. – Tabita kis szünetet tartott, mintha nehezére esne folytatni a történetet. Én megmoccanni sem mertem, mert Tabita sosem mesélt a múltjáról, a városiak pedig úgy tesznek, mintha ők sem tudnának semmit. Tabita múltját homály fedte - mostanáig. A magiszterek és a mesterek nem beszélnek róla, habár még mindig a Rendhez tartozik. A diákok pedig élő misztikumként kezelték Tabitát. Mindenki ledöbbent, amikor bejelentette, hogy tanítványává fogadott.

- Biztosan azon gondolkodsz, gyermekem, hogy mi történhetett ezután, hiszen Giseho nevét nemigen hallhattad, és a Hősi Halottak Fájának a kérgébe sincs bevésve a neve. Azon a szerencsétlen napon rajtuk ütött az egyik összeszedettebb morg hadúr, aki a Vhezog nevet viselte. Két gigantikus kogg követte és persze sok alacsonyabb rangú morg. Te még nem is láttál kogg-ot, nemde? – válaszomra nem várva folytatta - Majd fogsz Meera, majd fogsz. Nem gyakran akadunk össze velük, de talán jobb is. Három- négy méter magasra is megnőnek, a testük teljesen csupasz, fejük leginkább egy hegyi troll és egy bika kereszteződése. Hatalmas szarvaik vannak, amik annál jobban csavarodnak, minél idősebb a kogg. Azt már tudod róluk, hogy buták, mint a kő, de parancsot jól teljesítenek, és hatalmas erejük van. Giseho szerencsétlenségére egyszerre kettővel is összehozta a balsors. Csapatával felismerték, hogy nincs esélyük, harcba nem érdemes belekezdeni, tehát futottak. Egytől-egyig tehetséges varázstudók voltak, másképp nem is mehettek volna el a palánkig. A Bozót és a Palánk falán keresztül csak egyféleképpen lehet áthatolni: az ugróteleport mágiával. Giseho éppen egy ilyen ugrást végzett, hogy némiképp feltartóztassa az üldözőket néhány jó irányzott energiagömbbel, amikor társai észrevették, hogy az ugrás végén nem tért vissza. Megtorpanásra nem volt idő, egyik társa elrugaszkodott a talajtól és elvégezte az ugróteleport varázst. A palánk tetején futott tovább az ugrás végén, de sehol nem látta Giseho-t, üldözőik pedig egyszerűen felszívódtak. Körülnézve nem látott mást, mint a sivatagot maga körül, pár kiszáradt kóróval és az égre meredő hatalmas kaktuszokkal. Minden biztonsági szabályt feledve állt a Palánk tetején, nem értette hová tűntek üldözőik, és hová tűnt Giseho. Visszatért a többiekhez, és saját életük kockáztatásával visszafordultak, és Giseho keresésére indultak. Sok-sok óra eltelt, és Amon Doth magiszterei aggódni kezdek, hogy odaveszett az egész őrjárat.

Már sötét éjszaka volt, amikor porral borítottan, alaposan leégve visszatértek a forró sivatagból. Giseho nélkül. Napok múltán eltűntnek nyilvánították, amire azelőtt nem volt példa. Többen fekete mágiáról suttogtak, senki nem volt hajlandó Giseho társaival őrködni, végül egy rajtaütésben mindannyian életüket vesztették sok-sok évvel később. Pedig nem az ő hibájuk volt. Giseho feleslegesen vállalt kockázatot az ugrással, a Palánk mágiája megvédte volna őket. Fiatal volt és vakmerő, bizonyítani akart és vérre szomjazott. Túl korán engedtem ki a dűnéken túlra, és ezt mindenki így gondolta. Szégyenemben költöztem ki ide, az erdő szélére. Ez az én bukásom története. Azért meséltem el, mert nem akartam a sírba vinni. Te jó tanítvány voltál, nem kifejezetten tehetséges, de szorgalmas, ami sok mindent pótol. Most készen állsz, habár már korábban is kiengedhettelek volna a többiekkel legalább a Bozót innenső szakaszára. Tudom, hogy emiatt sokat gúnyoltak téged, de nem akartam még egyszer elkövetni ugyan azt a hibát. Ez az én keresztem, amit a halotti máglyámig cipelek tovább.

Döbbent csendben ültem, sosem gondoltam, hogy mi minden játszódik le öreg mesterem lelkében. Azt hittem, hogy valami bogaras vénasszony, aki nem bírta tovább a Mesterek Tornyának fennkölt társaságát. Nem tudtam, mit mondjak, és ezt Tabita is megérezte.

- Ne mondj semmit, gyermekem. Most menj, kapcsolódj ki valahol, este bejelentem a Magiszterek Tanácsának, hogy felkészültnek nyilvánítalak és csatlakozhatsz az egyik kezdő csoporthoz. No, menj már!

Nem volt mit tenni, hiába tódult a fejembe millió és egy kérdés. Feltápászkodtam és kiléptem az ajtón. A nap időközben tovább kúszott az égen az erdő fáinak csúcsa felett. Gyomrom is jelezte, hogy ideje némi táplálékot magamhoz venni. Rendszerint Tabitával együtt eszem, utána pedig folytatjuk az oktatásomat. Most azonban magamnak kell megoldani az étkezést. Elindultam visszafelé Amon Doth, a városunk irányába, hogy keressek egy fogadót, ahol pár bronzérméért vehetek magamnak egy tányér ételt. Megdöbbentem attól, hogy ilyen váratlanul felkészültnek nyilvánított a mesterem és furcsa lesz elkezdeni az őrködést. Ahogy feltűnt Ilmahret hatalmas fehér kapuja, elöntött a félelem: nemsokára a Bozótban fogok harmadmagammal járőrözni!

A képek többségében az elfwood.com oldalról származnak, nem a sajátjaim.

INNEN