Két világ közt - Kettő

A vendéglőbe belépve megcsapott a sülő hús illata, ami elkeveredett a sör savanyú szagával. Kértem egy tányér ételt és egy kupa bort a testes fogadósasszonytól, majd szerzeményeimmel beültem az egyik legkiesőbb sarokba. Szeretem nézni a fogadó vendégeit, miközben azt hiszik, hogy senki nem látja őket. Az öreg kovács, Ben például szégyentelenül fixírozza a felszolgálólány hátsóját, és közben még csettintget is a nyelvével. A felszolgálólány, Pia viszont a kiemelt helyen ülő toronyvédők felé tekintget pirulva. Nyílt titok, hogy odavan a védők kapitányáért, akinek gyönyörű hosszú, aranyszín haja van, búzavirágkék szeme és állán szorosan befont szakálla. Igazság szerint egyáltalán nem csodálom, hogy egy olyan egyszerű teremtmény, mint Pia odavan a kapitányért, aki egyébként a Longleen nevet viseli. Jómagam Longleent hencegőnek, harsánynak és kissé nagyképűnek tartom, de a kapitány tagadhatatlanul a város egyik legszebb férfija. Most is éppen társa megjegyzésén hahotázik és közben az asztalt veri a félig teli ónkupával. Igen, a harsány a legjobb kifejezés a kapitányra.

Tovább mélázva, lassan csipegettem az ebédemet, amikor kinyílt a fogadó ajtaja, és belépett Arandron , akit a legjobban el akartam kerülni, nem csak kifejezetten a mai nap, hanem úgy általában is. Ösztönösen beljebb húzódtam az árnyékba, de ezzel csak azt értem el, hogy a könyökömmel meglöktem a boros kupámat, ami egy tompa koppanással felborult és egy félkört leírva vörösre festette az asztal fáját. Arandron persze észrevette a kis magánszámomat és pimasz félmosolyra húzva a száját megindult az asztalom felé. Arandronnal együtt kezdtük tanulmányainkat, és már annak idején is az egyik legkedvesebb elfoglaltsága volt engem bosszantani és ugratni. Sajnos mindezt olyan stílusban tette, hogy rövid úton ellenségessé vált a szememben, és kerülni kezdtem, mint a pestisest. Persze ennek az lett a következménye, hogy kifejezetten keresni kezdte a társaságomat, hogy puszta jelenlétével bosszantson.

Pia észrevéve ügyetlenségemet szintén elindult, hogy letisztítsa az asztalomat. Egy vászon ronggyal felitatta a kiömlött bort és elvitte a kiürült kupámat elöblíteni. Közben Arandron is az asztalomhoz lépett, próbáltam róla látványosan tudomást sem venni.

-         Jó étvágyat, Különc – szólított meg azzal a különös mosollyal az arcán, amit csak nekem tartogatott – habár látom a borodat jobbnak láttad az asztallal megitatni..

Levegőnek akartam nézni Arandront, de mint mindig, most is visszavágtam.

-         - Van rendes nevem is, és a bor csak előled akart felszívódni, nem kért a társaságodból.

Arandron egy fokkal lejjebb vett a vigyorból, de szokásához híven figyelmen kívül hagyta az elutasítást, leült az asztal másik oldalára és rendelt egy adagot a frissen elkészült raguból, valamint két kupa bort. Csendben folytattam az ebédemet, próbáltam minél gyorsabban elrágni a száraz vadhúst és a hozzá kapott egészben sült fűszeres burgonyagombócokat, hogy minél előbb menekülhessek. Pia nemsokára ki is hozta a kért ételt és a borokat. Arandron felém tolta a másik kupa bort.

-         Talán ez nem akar majd felszívódni előlem. Egyébként mit is keresel te itt ebédidőben? Nem az öregasszonynál szoktál mindig enni? Egy kezemen össze tudom számolni, hogy hányszor láttalak az utóbbi időben itt ülni, Különc.

-         Az nem az én hibám, hogy csak az ujjaid segítségével tudsz számolni. A bort pedig kösz, de nem kérem, mindjárt végzek az ebédemmel.

-         Igazán vicces vagy, mondták már? –kérdezte gúnyosan, majd korábbi derűs nyugalmát visszaerőltetve folytatta – Egyébként nem is tudom miért vagy mindig olyan elutasító.

Egy hajtásra megitta a nekem szánt bort és folytatta a ragu eltüntetését. A szemem sarkából figyeltem Arandront, miközben ettem. Különös viselkedésnek számít tőle, hogy rendel nekem is italt, valamint hogy egész normális kérdéseket intézett hozzám. Arandron észrevette, hogy nézem és persze a vigyor visszatért.

-         Most, hogy így belegondolok, csak egy oka lehet, hogy itt látlak. A vén befejezte a tanításodat és kienged a fedett játszótérre.

Tudom, hogy csak azért mondta, hogy rosszul érezzem magam, hogy én még mindig tanulok, amikor ő már elmehet a Faragott Kapuig is, ami a Bozót két felét köti össze a Dűnékkel. Azonban mivel beletrafált az igazságba, nem tudtam elrejteni első döbbenetemet. Hiába voltam vele tisztában, hogy nem tudhat róla, még senki nem tudhatja, képtelen voltam parancsolni az arcomra kiülő érzelmeknek. Persze Arandronnak rögtön feltűnt, szemei elkerekedtek és meglepetésében hátradőlt a széken. Kétségbe esetten próbáltam magamba tömni a maradék ételt, de kezdtem azt is fontolóra venni, hogy otthagyom a finom hús maradékát a kutyáknak és eltűnök a fogadóból azonnal. Már álltam is fel a helyemről, Arandron azonban visszanyomott a székre a vállamnál fogva.

-         Ülj csak vissza Különc, most kezd a beszélgetés igazán érdekessé válni!

-         Ki beszélget itt, mert mi nem, az biztos – morogtam halkan, de azért visszaültem a helyemre és felvettem újra az evőeszközöket. Úgysem akartam, hogy kárba menjen az ebédem.

-         Szóval a vén utadra bocsátott, micsoda meglepetés. Kíváncsi vagyok kinek a csoportjába raknak. Igazán sajnálom szegényeket, ugyanakkor ki nem hagynám a bénázásodat.

-         Örülök, hogy szolgáltathatom a pletykaalapot, már ha nincs jobb dolgod, mint velem foglalkozni.

-         Ne viccelj, ez nem pletyka, ez történelmi pillanat….szerintem te vagy az egyetlen, aki két mestert is elfogyasztott és sikerült a leghosszabb ideig novíciának maradnia.

Az ugratásnak szánt beszólás ismét az elevenembe talált. Beletömtem a számba a maradék vadhúst és a fél gombócot, nem érdekelt, hogy közben alig kapok levegőt. Menet közben rágva kiaraszoltam az asztal mögül és elindultam az ajtó felé. Ki akartam érni a szabadba, mielőtt még a szememben felgyűlt könnyek kicsordulnak. Arandronból kirobbant a nevetés, ahogy ránézett az arcomra, valószínűleg úgy nézhettem ki mint valami mókus, aki túl sok diót tolt be a pofájába.

-         Meera ne légy már gyerekes, úgy nézel ki, mint valami gyűjtögető hörcsög, ülj már vissza és rágd meg normálisan a kaját!

Tévedtem. Nem mókus, hanem hörcsög. Remek. Gyorsítottam a tempón és még egyet visszapillantva kifordultam az ajtón. Utoljára még elkaptam Arandron pillantását, bele is fagyott a nevethetnék. Kiváló, akkor látta az arcomon az áruló könnyeket. Futva siettem bérelt kis szobám menedékébe.

Egy emeletes kis lakóház felső szintjén élek, mióta külön költöztem anyámtól. Sosem voltunk túl jóban, anyám alkimistaként dolgozik és amióta csak az eszemet tudom, szinte minden szabadidejét az Alkimisták Tornyában töltötte. Úgy nagyjából 17 éves lehettem, amikor eltűnt az a kiscica, amit nem sokkal előtte a városfal tövében találtam. Kerestem mindenfelé, utoljára anyám dolgozószobájába nyitottam be. A kiscica ott volt, felhasználta az egyik kísérletéhez. A látványt mélyen eltemettem magamba, a holmijaimat pedig egy bőröndbe. Aznap este már ez a kis szoba volt az otthonom,és immár négy éve itt élem mindennapjaimat. A lent lakó idős hölgy, Marn az ápolásért cserébe megengedte, hogy itt lakjam. Közben persze megszerettük egymást és most már olyan, mintha anyám helyett anyám, nagymamám helyett nagymamám lenne.

Apámat nem ismertem, anyám nem is volt hajlandó beszélni róla. Sosem éreztem rá késztetést, hogy megkeressem, vagy hogy megtudjam, egyáltalán él-e még.

Hanyatt dobtam magam a kétszemélyes régies, baldachinos ágyon, az oszlop faragott mintáit követtem az ujjammal. Szépen lassan lehiggadtam, és a történteket visszaidézve rájöttem, hogy Arandron most szólított először a rendes nevemen mióta is….nos már elég régóta nem hívott Meerának. Mindig csak Különcnek hívott. Még gyerekek voltunk, amikor együtt kezdtük a mágia tanulását. Mindkettőnket járőrnek szántak, Arandron pedig tehetségesnek számított. Már a kezdetektől fogva ugratott az ügyetlenségemmel, ami az idő múlásával csak rosszabb lett. A lányok is odavoltak érte titokzatossága és humora miatt, habár nem volt mondható kifejezetten jóképűnek. Magas, széles vállú, vállig érő, hullámos fekete haja van és villogó macskazöld szemei, de mindig is volt benne egyfajta kisugárzás, ami arra ösztönzi az embereket, hogy tartsák a három lépés távolságot. Most, fiatal férfiként még mindig elég sok hölgy jár a nyomában, de ő rájuk sem hederít, szerintem azért, mert nem szeret mást magán kívül.

Gondolatmenetemet kopogás szakította félbe. Odaléptem a kis mosdótálhoz, és gyorsan megtöröltem az arcomat. Az ajtóban egy küldönc állt, aki közölte velem, hogy a beiktatásom másnap naplementekor esedékes a Ligetben. Átnyújtott egy zöld anyagból készült köpönyeget, majd távozott. Már rég beleveszett a küldönc a délutáni utcai forgatagba, amikor magamhoz tértem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lesz a beiktatásom, Tabita nem vesztegette az időt. Mindenesetre holnap első dolgom lesz meglátogatni őt a kunyhójában. Miközben becsuktam az ajtómat, ami közvetlenül az utcára nyílt egy külön kis lépcsővel, arra gondoltam, hogy egy előnye van a váratlan hírnek: hirtelen jobb dolgom is lett, mint Arandronon meg az ő különös mosolyán tépelődni.